Hosszú út után érkeztem meg közétek, és amint magatok közé fogadtatok mindenki kíváncsian életem történetéről kérdezett. Elérkezett az ideje, hogy meséljek multamról, és ezzel végre megszabaduljak számomra igen terhes kíváncsi tekintetktől... Teldrassil erdejének egy kis rejtett tisztásán szültettem, szüleim régen nagy harcosok voltak, mint minden fiatal, ők is buzgón hitték, hogy a világot kardal és mágiával saját kedvük szerint formálhatják. Ám az idő múlásával beletörődtek, hogy a világot uraló és irányító erők náluk sokkal hatalmasabbak, ezért visszavonultak, elrejtőzve éltek ezen a kis tisztáson egy sűrű sötét erdő közepén. Nekem külömb sorsot szántak a magukénál, ezért csupn a virágok sokféleségét és hasznosságát okították és hogy ezekből miféle varázserejű elixírek készíthetők. Én mégis éreztem sokkal több rejlik bennem ennél, talán ezért is lopakodtam sokkal mélyebre a sötét erdőben, mit őseim engedtek. Egy napon aztán messze csatangoltam a pici tisztástól, az erdő egyre sötétebbé és ismeretlenebbé vált, de leküzdve félelmemet folytattam utam. Egy egész napos séta után fényt pillantottam meg, alig hittem a szememnek, elértem az erdő széléig. Szüleim elbeszélései alapján azt hittem az erdő végtelen, és nem is létezik más az erdőn kívül, ám most mégis valami új, valami más határán álltam. Alig bírtam betelni ezzel az új látvánnyal, mindent látni akartam hirtelen, két szemem kevésnek bizonyult, fejemet gyorsan kapkodtam ide-oda. Álltam csak és Próbáltam elhinni, hogy ez a valóság, és hogy én valóban itt állok, és valóban ezt látom, mikor egy fura mély, érces, hörgő hangra lettem figyelmes, mely egyre erősödött, felém tartott. Halálra voltam rémülve, gyorsan egy fa érnyékába bújtam, nehogy bárki is meglásson itt, hisz Szüleim határozottan tiltoták hogy ily messze merészkedjek a házuntól, és ha tudomásikra jut ittlétem egészen biztos megbüntetnek. Csak álltam ott dermedten, mozdúlni sem bírtam a félelemtől, és akkor megpillantottam egy fura teremtményt. Alacsony volt, mint egy gyermek, bőre fakó, akrca vénséges, ráncos. Hosszú, vörös, kócos szörzet borította mindenhol. Egy törpe! Soha nem gondoltam volna, hogy efféle teremtmény valóban létezik, azthittem csak szülim meséiben élnek. De ez a szegégy törpe alig bírta vonszolni magát, szó szerint kúszott a sáros földön, alig volt már élet a testében, egyszercsak feladta, hátára fordult és halkan sóhajtott egy nagyot. Fura teremtmény volt egy magamfajta keveset látott fiatal elfleány számára, ám így a földön fekve már nem is tűnt olyan rémisztőnek. Az idegen meremtmény felmérése közben nem is tudatosult bennem, hogy egy élőleny haldoklik a földön, ám mikor erre ráeszméltem feléje siettem, letérdelet mellé. Ahogy közelébe értem olyan szörnyű látvány fogadott, amire nem voltam felkészülve. Több sebből vérzett, olyan balta ütötte sebek voltek a testén, mint amivel jóapám a fát vágja. Nagyon meg voltam rémülve, idegesen a kosaraban keztem turkálni, amibe aznap sok Virágot gyűjtöttem már, de bámelyik is akadt a kezemebn semelyiknek sem tudtam hasznát venni. Dühösen dobtam félre a kosarat, és ahogy a tehetetlenség hasogató érzése járta át testemet sírásban törtem ki, kezeim ökölbe szorultak, megfeszült az egész testem. És akkor hirtelen egy teljesen új érzés kezdett növekedni bennem, jóleső melegség indult el testemben a kezeim irányába, szépen lassan az egész testemet felmelegítve és fura izgalomba hozva. Ahogy ez a különös érzés elért a tenyereimhez hirtelen fényes, ám mégsem vakító fenyként tört elő és borította be egész kézfejemet. Még soha nem láttam, tapasztaltam hasonlót, mégsem tűnt ijesztőnek, azonnal ráébredtem ez szunnyadt bennem mindigis, nem is csodálkoztam hosszan a dolgon, kezeimet a törpe sebeire helyeztem, és a sebek elkezdtem begyógyulni. Színte nyomtalanul tűntek el a hatalmas tátolgó sérülések a törpe kemény és ráncos testéről. egyszercsak a törpe egy nagy levegőt vett, és eddig semmibe tartó tekintetét rámszegezte, ettől úgy megrémültem, hogy egy jókorát ugrottam hátra. Lassan felült és bemutatkozott, biztosított nem kell tőle félnem, és hálás, hogy visszafordítottam a halál hívogató kapujából. A kis törpét meghívtam otthonunkba, bár tudtam ezzel egyértelműen kiderül hol is jártam, és ezért a büntetésem el nem kerülhetem, de ennél fontosabbnak tűnt ekkor a törpe egészsége. Úton hazafelé sokat mesélt a nagyvilágról, hogy mi is zajlik a mi, általam végtelennek hitt, ám valójában aprócska erdőnkön kívül. Miutén a nálunk töltött rövid idő után visszanyerte régi erejét a törp felajánlotta, veletarthatok világot látni, megígérte szüleimnek, hogy élete árán is vigyázni fog rám. Szüleim tudták hiába rejtettek egy erdő közepére, mégsem kerülhetem el sorsomat. Hosszú útra keltünk, kereztülvágtunk sivatagon, macsáron, utaztam griffmadár hátán, láttam fura teremtményeket, mire végre megérkeztünk Dun Morogh-ba. Oly hideg volt, amit eddig még nem éreztem, és a víz is fur pelyhek formájában hullott az égből. Utunk egy hatalmas hegy lábánál vezetett egészen egy gigantikus vaskapuig. -Ironforge kauja. Sóhajtott nagyont a törpe. Ahogy beléptünk egy egészen másvilágba csöppentünk. Forróság, a törpék munkájának csattogó, kopogó zaja és az a hatalmas tömeg. Fura szerzetek mégfurább hátasokon vágtáztak számomra át nem látható rendszerben a többi ugyancsak számomra idegen lények között, akik látszólag céltalanul kóboroltak a hatalmas barlangvárosban. Itt sok új embert, törpét, gnómot, elfet ismertem meg, befogadtak a csapatukba, amely csapat egyre növekedett, újabb és újabb kalandorok csapódtak hozzánk a nagyvilág minden tájáról. Hihetetlen akandkoban volt részem, Zul' Gurub romjai közt gigászi csatában felülkerekedtünk Hakkaron, Molten Core bugyraiban hatalmasabbnál hatalmasabb szörnyeket kényszerítettünk térdre, Onyxia ellen vívott véres és kegyetlen harcból is győztesen jöttünk ki. Ám ezen sikerek ellenére egyre kevésbé élveztem a küzdelmeket, ellentétek feszültek, viták alakultak ki, egymás iránt mutatott tisztelet és megbecsülés a feledés homályába veszett. A csapatot éredkbarátságok tartották egyben, melyek egy ritka kincs láttán egy szempillantás alatt válozotak sorra irigységgé, gyűlöletté... Míg a csapat tagjai gyöztes harcoktól örömmámorban vígadtak az épp velünk szeben alulmaradt csúfság teteme felett az én lelkem egyre betegebb lett. Úgy éreztem ez a borzalmas megromlott betegség teljesen felemész belölről, hiába néztem körül, csak olyan barátokat láttam magam körül, akik egy egy értékesebb fegyverért készek lettek volna hátatfordíani mindnkinek, az igaz és jó emberek már rég elmenekültek... Én sem bírtam tovább, hópárducom hátára pattantam és vágtáztam minnél meszebbre tőlük. Nem volt utéclom, mégcsak azt sem tudtam merre megyek, csak menekültem az ismeretlenbe. ahogy egyre messzebre kerülte kezdett formálódni bennem egy érzés, majd több hónap magányos vándorlás után végre kiteljesedett, végre éreztem, ez egy új világ! Lelkembe újra béke és öröm költözött, hosszú idő után ismét örülni tudtam egy gyönyörű Peacebloom látványának. Itt a számomra idegen mégis megnyugtató világban új életet kezdtem... egy új ösvényre léptem...