„Köszöntlek kimondhatatlan nevű…” Részlet a könyvből „Varázslók ? Kiismerhetetlenek és megvan bennük a kielégíthetetlen dicsvágy mindenki mással szemben. Legveszélyesebbjeik az emberek közül kerülnek ki, tehetségesek és a legmagasabb mágiákat képesek uralni, de sosem elégszenek meg önmagukkal, az egész világot uralni akarják” A harcos óvatosan lopakodott előre a tisztáson, szinte kézzel tapintható volt az ellenség, a goblinok förtelmes bűze lengte át az egész erdőt. Tudta hogy csapdába sétál, de felkészült és a goblinok számára a legkevésbé sem jelentettek veszélyt. Nem is kellett sokáig várnia, amikor a tisztás közepére ért hirtelen goblinok özönlöttek elő és hatalmas robajjal eldőlve két fa zárta le a tisztás kijáratait. A harcos szinte tudat alatt reagált – a goblinok ostobák – a tisztás lezárása a harcban jóval képzettebb ellenféltől származhatott csak. Hirtelen elhatározással beugrott a goblinok közé, magához rántva kettőt közülük, egyben rögtön fel is nyársalva őket tőreire. A már halott goblinok közt felvillanó fényt látva már csak arra maradt ideje, hogy a földre vetve magát mintegy pajzsként magára húzza azokat. A robbanás vakító volt, a tűzgömb felforrósította a levegőt, majd az egész tisztást leperzselve végighullámzott a goblinokon, akik förtelmes, égő bűzt árasztva halálfélelműkben ordítottak. A harcos a két halott goblin alatt megbújva elvigyorodott – ahol egy jön, jön a második is – és valóban, fél pillanattal később jött a következő tűzgömb robaja. Elkeseredett ordítást hallatva sikerült túlszárnyalni a haldokló goblinok nyögéseit. Óvatosan kipillantva ismerős látvány fogadta, a tisztás közepén dimenzió kapu nyílt és egy alacsony kis ember lépett ki, kinézetéből nézve határozottan varázsló ! A harcos előkészítette kedvenc tőrét a Mágusvágót, varázstőrét, amellyel oly könnyedén hatolhatott át a mágus védelmi pajzsán, mint kés a vajon. De nem, így túl könnyű lenne ! „A kincs, a kincs, a kincs …” - ismételgette lassan szánalmas nyögéseket hallatva, miközben harci bárdját a markába fogta. A varázsló kíváncsian közelített, de óvatos léptei elárulták, hogy nem tekintette még a harcot befejezettnek. „Melgorharessur kincse !” – nyögte a harcos, miközben próbálta elfojtani a vigyorát. A híres sárkány neve hatással kell legyen a varázslóra, legalábbis ezt remélte. Nem tévedett, a varázsló szemében mohó fények gyúltak és közelebb ment a még mindig égő goblinok kupacához, amely alatt a harcos feküdhetett. Félregördítve a testeket meglátta a harcost. „A nagy sárkány kincse ! Hol találom ?” – kérdezte vadul rángatva a harcost. Az továbbra is nyögdécselt, amíg a varázsló fel nem emelte. „A kincs ! Mondd hol a kincs és megmentelek ! Meg ne dögölj itt nekem !” – üvöltötte tajtékozva a varázsló, elátkozva magát, hogy ily erőket szabadított fel. A harcos tudta, hogy még nincs vége a harcnak, az ütésbe minden erejét beleadva mellbe vágta a mágust. Öklében érezte a sajgást, a mágus védőpajzsa kemény volt, de a mágus úgy repült el, mint falevél a viharban. Még földet sem ért, amikor kezéből villám csapott ki. A harcos csak erre a pillanatra várt, csatabárdját teljes erőből a mágus felé hajította. Amint a fém magába nyelte az elektromosságot, a harcos akcióba lendült. A varázslónak már nem volt ideje a következő varázslatra, kezeit zsebébe süllyesztette azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy valamiféle varázsbotot vegyen elő. Az elektromossággal telitett csatabárd azonban védőpajzsának ütődve egy fának repítette. Bármi is lett volna, használni már nem tudta, mert a harcos csatabárdját felkapva olyan erővel vágott a varázslóra, hogy az a fához szorult. A kegyetlen csapások súlya alatt lehetett érezni, hogy a varázsló pajzsa egyre gyengül. Az ütések záporától tüdejéből a levegő kiszorult, kezeit már emelni sem bírta, a vég elkerülhetetlenül közelgett. Amint a védőpajzs megtört a harcos egyetlen suhintással leszelte a mágus mindkét karját egyben félbevágva testét is, a csatabárd pedig beleállt a fatörzsbe. „Buta mágus, sose becsüld le a harcost !” - dünnyögte és varázskincseket keresve végigkutatta a mágus köpenyének zsebeit… Atyai nagyatyám könyvének lapozgatása mindig is kellemes érzéseket ébreszt bennem, még most is oly sok év távolából. Kis falunkban nagy zsiványnak tartották az öreget, jóllehet ismertségét nevéhez kapcsolódó mendemondái alapozták meg a helyi kocsmából, amelyeket természetesen jó néhány korsó serital elfogyasztását követően jómaga adott elő. A könyvéről és az abban rejlő nagyszerű kalandokról sohasem tett említést, annál inkább könnyűvérű leányocskák sárkányok – na persze, bólogattak erre többen is - karmából történő megmentéséről, és az azt követő sikamlós történésekről. Könyvéről, amelyet állítása szerint jómaga írt csupán igen keveset beszélt, akkor is harapófogóval kellett belőle minden egyes szót kiszedni. Atyám emlékei szerint nagyatyámnak valóban volt egy rövid időszak életében, amit a családtól távol töltött el. Hazaérkezvén kalandjairól nem beszélt, de családunk attól a naptól kezdve nem szenvedett hiányt semmiben. Amikor elértem tizennyolcadik életévem nagyatyám meglepetésemre magához hívatott, amelyet addig sosem tett meg korábban. Akkor még nem nagyon értettem a beszélgetésünk célját, ma már idősebb fejjel tudom, életem fordulópontját jelentette az. Nagyatyám útmutatása sejtelmes és rövid volt. Mint kiderült könyve minden egyes oldala, minden egyes mondata és minden egyes betűje életének öt évét írja le, az igaz út kezdetét, amelyet akkor nem járt végig, mert családja iránti vágyakozása erősebb volt. Huszonegy éve – mert a beszélgetés oly rég történt – jöttem arra rá, hogy az életemet senki más, csakis én irányítom. Választhatok, hogy élem a kis falu mindennapjait míg öreg nagyanyóként még egyszer utoljára látom lemenni a nyugvó napot, vagy rendületlenül járom azt az utat, amellyel elérhetem azt ami a tökéletességhez vezet számomra. Akkor és csak akkor lenyugszom. Részlet az istenek pergamenjeiről „… Amikor egy gyermek születik az istenek feldobnak egy pénzérmét. Ha fej, akkor a gyermek szerencsés csillagzatú lesz, ha írás akkor pedig szerencsétlen. Igen keveseknek adatok csak meg, hogy a pénzérme megáll az élén. Ők azok akik a sorsukat saját maguk dönthetik el, az isteneknek nincs beleszólása.”