Hideg, van…sötét van. Mégsem fázom, nem félek. Csillagokkal díszített köpenyét öltötte magára az Égbolt, s fejére felkerült, az Ezüsthold koronája, mely úgy szórja fényét, mintha csak védelmezni akarná az alant levőket, valamitől…mi túl van mindenen, mit halandó elme megérteni képes. Érzem az erdők fáinak nyugalmát, végtelen türelmüket. Sokan úgy hiszik, az istenek akaratából történik minden. Hinni, annyi, mint nem tudni. Van valami, mely hatalmasabb náluk is, megbonthatatlan, mindent magába foglaló erő. Ez az erő, mi egyben tartja a létezőket, egyensúly által uralkodva, mindenek felett, hol sem jó, sem rossz nem létezik, mert mind a részei. Mégis akadnak olyanok az ég alatt, kik nem törődve semmivel, megbontják az egyensúlyt. Teszik mindezt azzal a céllal, hogy hatalmat nyerjenek a létezők felett. Ki sokáig néz a napba istenítve, mennyei fényét megvakul, éppúgy, ki sötétbe burkolózva rejti el valóját, a fénytől. A fényesség elvakít, az árnyékok jótékony takarása nélkül, mint ahogy a sötétség is megvakít a fény nélkül. Valaha, rég Kalimdoron születtem. Nem sok mindenre emlékszem már, megfáradt elmém a feledés jótékony homályába taszított számtalan gyötrő, és kínzó emléket. Néhány dologra azonban tisztán emlékszem. A nevem Melangor Ewyllor, a Hasadt Tölgy fia, és valaha, sok-sok évvel ezelőtt Feralas őrzője voltam. E föld szülötte, és szolgája mindörökre. Apám volt, ki megtanított mindenre, mit őrzőként tudnom kellett. Herbalista tudományom alapjait tőle sajátítottam el. Hasadt Tölgynek nevezték, megbecsült tagja volt a Druida Tanácsnak, mely Teldrassilon székelt. Anyám, Moyrien Tilsan’iel, Darnassusban élt, neki köszönhetem a bájitalok keverésének évezredes titkát, melyet családjában féltve őrzött kincsként hagytak, utódaikra az ősszülők. A Feralasban töltött idő, életem legszebb szakasza volt, de mint tudjuk, ha megmásztuk a hegyet, s a csúcsra értünk, már csak lefelé visz az út. Apámat, kinek nézetei megdöbbenést, olykor felháborodást váltottak ki Darnassusban, Feathermoon Strongholdba helyezték, mint a Tanács Szeme. Jó apám híres volt békés természetéről, így nem csoda, hogy a Feralas Alsó Vadonjaiban élő taurenekkel jó kapcsolatot tartott fent, melyet némelyek egyenesen árulásnak tituláltak. Így apám bölcsessége tauren fülekben talált megértő hallgatóságra, a Kaldoreiek, saját népe hallani sem akarta „mérgező” szavait. Eközben engem a Druida tanács magához hivatott, hogy elnyerhessem végre a Druida Őrző címet, jó anyám pedig, Feralasba tért vissza, hogy együtt lehessen szeretett apámmal. Megfeleltem a Tanács elvárásainak, így megkezdhettem tanulmányaimat egy idős mester, Metosz irányítása alatt. A mester, Druida Harcos volt, ki az állati formákat uralta. Útmutatásával hamar elsajátítottam a formaváltás alapjait. Ám engem mindig is jobban vonzott, Elune Szent tüzének ereje, és Cenarius kegyeltjeinek harmóniája a természettel, mely fegyverezte őket a harcban, ha kellett. Így hamarosan Moongladebe kerültem. A Kaldorei történelmi leckék meggyőztek arról, hogy minden, mi természetellenes elpusztítani való. Népünk „kiemelkedettjeinek” hibái bosszúért kiáltanak, s mi mégsem tettünk semmit, hosszú ideig. Sajátjaink árulása, a Quel’Doreiek bukása törvényszerű volt. A csata véget ért, az árulók csúfos vereségével…de a háború, csak akkor kezdődött. A hatalomvágy utáni sóvárgás megmérgezte, sok egykor nemes faj lelkét, és elméjét – Ó Kyrn szívja ki e lelkeket koszos porhüvelyükből, Slayerin kardja loccsantsa ki agyuk velejét! – szégyen, mivé lettek! Volt, mikor még hajlottam a Kaldorei filozófia irányába, s vallottam, az idő, vagy a Természet majd elrendezi, akár a tó tükrén kélt fodrokat. Ekkoriban ismertem meg Rionnaht, későbbi kedvesem. Mindketten különösen nagy érdeklődést mutattunk, a Quel’Dorei ereklyék iránt. Rionnah, a bűvölés művészetében volt jártas, ezért kutatta, a régi ereklyék bűverejét. Ha tehette volna, mindet szétszedi. Én pedig, lehetséges lelőhelyeik után kutattam, hogy jelenthessem a Tanácsnak, akik azon nyomban elküldtek egy tapasztalt Druidát, hogy kutassa fel, és semmisítse meg a szóban forgó tárgyakat. Micsoda bolond voltam! Rionnah, sosem felejtem el, mikor először megpillantottam. Elune’Ara öble felett állt, s hallgatta, ahogy a vízesés dübörögve alázúdul. Sötétkék haját lágyan borzolta a zuhatag ereje, vízpermet lepte bőrét, mely azt a látványt nyújtotta, mintha csillogna lénye. Vörösesbarna ruhája olyan volt, akár egy kora őszi erdő fái, szemei leginkább a macska és a kígyó egyvelege voltak, szépséges, és rabul ejtő. Arányos testalkata megtestesítette azt, amit egy férfi, egy nőben láthat. Temperamentuma szintén olyan volt, mintha a macska és a kígyó keveréke lett volna. Ellenállhatatlanul tudott hízelegni, de a legváratlanabb pillanatban mart az emberbe. Mégis, a bennem dúló viharokat mindig lecsitította, szelídsége volt az erő, melynek képtelen volt ellenállni bárki. Szívem szakadt ketté, mikor el kellett válnom tőle. Nem hittem, hogy látom még valaha. Történt időközben, hogy meghalt Lángszarvú Mardook, a feralasi taurenenek bölcs vezére, apám jó barátja. Helyét Tomboló Dakun vette át, ki mindig is gyűlölte apámat. Hamar meggyőzte az ifjú taureneket, hogy Mardook öreg volt és ostoba, félelmében paktált le az Éjelfekkel. Apámért üzent, hogy vegyen részt, Lángszarv temetési szertartásán, ezt a meghívást nem lehetett visszautasítani. Jó apám útra kelt, mikor azonban a táborhoz ért, egy dühös falu várta, akiket Dakun felbőszített, szónoklataival. Apám jól ismerte a fiatal tauren sámánt. Mikor a tauren vének elküldték a férfivá válás próbájára a vadonba, egy medve csaknem megölte. Apám volt ki megmentette az életét. Dakun örök szégyenére. Senki más nem tudta, hogy nem az ifjú tauren győzte le a medvét. Tomboló azonban mindig is úgy érezte apám, megalázta őt. Végre eljött az ideje, hogy bosszút állhasson. Kiegyezett a közeli Gnollokkal, a Woodpawokkal, hogy megtorlás nélkül rajtaüthetnek bárkin, aki a Desolaceba vezető úton halad, cserébe azonban egy éjelf halálát kérte. Apámét. Úton a tauren faluba, atyámat elkísérte jó anyám is. Gnoll horda ütött rajtuk Alkin Ughakk, a Woodpawok törzsfőjének vezetésével. Legyűrte őket a borzalmas túlerő. Dakun, meggyalázva testüket, szüleim fejét a faluba visszavitte, s karóra tűzve jurtája bejárata elé állította. Moongladeben értesültem halálhírükről. A darnassusi Druida tanács engedélyt adott, hogy gyászom idejére visszavonuljak tanulmányaimtól. S én így is tettem. Nem sejtették, hogy engedélyükkel, vagy anélkül elhagytam volna Moongladet. Nem számítottak a törvények, vagy ostoba szabályok. Apám szavai csengtek a fülemben: „- Ne törődj vele, mi az, amit a halandók helyesnek tartanak! Azokat a normákat ők állították fel. Éppoly mulandó, mint ők maguk! Kövesd mindig a Természet törvényeit, azt nem halandók állították, még csak nem is az istenek! A Természet Törvényei magukba foglalják a létet és a nemlétet, nevezhetjük harmóniának, mely a mindenség, és a semmi lényege is.” Feralas felé vettem utam, Feathermoon Strongholdba, hol jó anyám egyik legkitűnőbb tanítványának, Kylanna Suttogószélnek a segítségével oly főzeteket készítettem, melyek szinte természetfeletti adottságokkal ruházták fel fogyasztójukat. Ezután már pusztán a Woodpaw gnollokat kellett felkeresnem. Mivel e vidék szülötte voltam, nem okozott különösebb nehézséget. Éjszaka volt, a sötétség úgy telepedett a tájra, akár a reggeli köd a tó fölé. Az égig érő fák lombjai, úgy hajoltak össze, mintha csak a hold szeme elől eltakarva, sustorogva akarnák elrejteni az alant életre kelt lopódzó halált. Koránt sem voltam még felkészült Druida Harcos, ki az éjpárducforma mestere, ám használatának alapvető fortélyait hamar elsajátítottam. Így, bízva tudásomban, és Cenariusban, egyre közelebb és közelebb lépkedtem hangtalanul a magas fűben, a tivornyázó gnoll tábor felé. A szél nem fújt, s gyilkos szándékomat elrejtettem lelkem legmélyére, dühömet palástoltam a természet minden teremtménye előtt, így nem vált árulómmá, az éji neszek elnémulása. Mikor Metosz mester az éjpárducforma harci erejéről oktatott, figyelmeztetett a dühöm erejére, és veszélyeire is: „- Dühös vagy? Akkor légy az! Ne szorítsd vissza dühöd, csupán hagyd áramolni magadban, és a megfelelő pillanatban használd fel! A folyó mely egyre duzzad, áttöri a gátat, melyet emeltek elé, s elönt mindent, nagyobb kárt okozva, mintha hagyták volna, hogy kiöntsön. Ezért szabályozni kell a folyását, a medrét, nem pedig meggátolni. Uralkodj érzelmeiden, ne hagyd, hogy azok vezessenek! Ha szabadon engeded indulataid, örökké a szolgájuk leszel! Ne engedj a gyűlöletnek! Légy üres! Parancsolj érzelmeidnek!”. Nem engedtem nekik. Úgy lépkedtem el a farönköket faló tábortüzek mellett, melyek felett vadakat forgattak nyársra húzva, mintha tünékeny árnyék lennék csupán. Jól ismertem Alkin Ughakkot. Kölyök volt még, mikor apám megölte mentorát, mert az Magas Vadon beli hippogriffekre vadászott. Alkint életben hagyta akkor. Ott voltam, láttam a szemében a gyűlölet lángjait, melyek most az enyémben égtek. Tudtam hol találom. Követtem a szagát, nem menekülhetett. Épp egy gnoll nősténnyel hetyegett, egy hatalmas öreg tölgy tövében. A komor fák, hallgatag őrökként figyelték lépteimet, lélegzet visszafojtva megálltam Alkin háta mögött. A hold fénye utat talált magának, a sűrű lombok között, s egyenesen rám vetette ezüstös fényét, így hirtelen a láthatatlanságból, az éj sötét, kékes homályából előbukkantam. A nőstény szemei elkerekedtek félelmében, és vonyítani kezdett. Alkin, ezt másképp értelmezte, ezért ő is felvonyított élvezetében. Míg egyszer csak tarkóját megborzolta leheletem. Szinte azonnal reagált volna, ám karmaim gerincébe vájtak, megroppantva azt. Nem emlékszem mennyi ideig tartott, míg halk nyüszítése átváltott fülsértően fájdalmas vonyításba. Talán egy pillanat volt, talán egy örökkévalóság, már nem számít. A következő tíz szívdobbanásnyi időben karmaimat, fogaimat mélyesztettem húsába, csontjába. Éreztem, amint nyakizmaim megfeszülnek, ahogy kitépem inait-izmait, hogy gerincéhez férhessek. A nőstény dermedten nézte végig ura haláltusáját. Sárga szemeimmel őt figyeltem, véres-húscafatos pofám meg-megrándult, amint pokoli dühöm tépkedte-szaggatta lelkem törvények és szabályok által leláncolt testét. Bajuszomról lassan csöpögött le Alkin vére, a még rángatózó húskupacra, mely valaha a gnoll vezér teste volt. Hirtelen formát váltottam, s ott tornyosultam felette teljes éjelf valómban. Azt akartam, hogy lássanak. A nőstény levegőt sem mert venni. Nem bántottam, nem volt vele dolgom. Lehajoltam Alkin teteméért, fél kézzel megragadtam, majd kiléptem a fák árnyékából, s besétáltam a tivornyázó gnollok tüzei közé, akik azt hitték, vezérük még mindig jól mulat. Mikor megláttak az első reakciójuk a döbbenet volt. S akárha az erdő éjszakai teremtményei megérezték volna, mi készül, ők is elhallgattak, s hirtelen vészjósló csend telepedett ránk. Alkin tetemét magasra emelve körbefordultam, hogy jól lássa mind. Egyszerre csak mocorogni kezdett egyikük, miközben nyomorult nyelvén vartyogott valamit! Csak hamar mind pánikszerűen ismételték szavait, s megpróbáltak minél távolabb kerülni tőlem. Értetlenül néztem az eseményeket. Nem tudtam mire vélni. Alkin tetemét a tűzre vetettem, majd elsétáltam a hallgatag fák közé, beleolvadva az éjszakai erdő homályába. Csak később jöttem rá, hogy a szó, ami rémületet ültetet a gnollok szívébe a Hasadt Tölgy volt, apám neve. Úgy hitték ő tért vissza… Azon az éjjelen már csupán egyetlen életet kellett elvennem. Sámánnak nevezte magát, ki az erdő szellemeitől kapja erejét, melyek erősebbé tették bármely druidánál. Dakun, a taurenek vezérévé nőtte ki magát időközben. Nem lappangott félelem a szívemben, mikor elértem a tauren falu határát. Apámmal sokat jártam itt annak idején. S a taurenek népét, becsületesnek ismertem meg. Tudtam, nem bántanak, ha nem lopódzva jövök. Tévedtem. A faluba alig tettem be a lábam, máris féltucatnyi harcos özönlött körém. Lassan, az egész falu felébredt álmából, s mind kíváncsian bújtak elő jurtáik melegéből. Utam Dakun cölöpvára előtt ért véget, melynek fából készült feljárója elé egy-egy karóra tűzve ott voltak szüleim fejei. A fájdalom, mely torz grimaszba rántotta arcukat lett halotti maszkjuk. Különös volt, mert akkor és ott semmit nem éreztem…semmit. Mikor azonban, a taurenek kántálni kezdték vezérük Dakun nevét, úgy öntött el a düh, mint ahogy egy csapos tölt meg egy üres fakupát sörével. Dakun robosztus alakja hamar megjelent a cölöpvár kapujában. Arca elégedettséget tükrözött, mélyeket fújtatott, jelezve erejét, és dühét. Léptei alatt recsegett- ropogott a fapalló, mely vára kapujához vezetett. Tudtam, hogy csapdába estem, s a hitszegők nem fognak kegyelmezni semmiképp. Ezért nem tétováztam, és Elune erejével, a szent Holdtűzzel támadtam Dakunra. Az éj sötétjéből, egyenesen a hold irányából vakító ezüst fényű tűzoszlop csapott le a sámánra, aki felordított, sokkal inkább dühében, mint fájdalmában. Jól tudtam, hogy alul maradok a küzdelemben mindenképp. Ezért Cenarius hatalmával élve segítségül hívtam a fákat, hiszen sokat közülük névről is ismertem. Az éjszakába üvöltöttem a neveket, melyeket még Cenarius adott nekik, mire a földből deréknyi vastag gyökerek törtek elő gúzsba kötve, mozdulatlanságra kárhoztatva Dakunt. Mindez alig három szívdobbanásnyi idő alatt történt, oly hirtelen, hogy a körülöttem lévők képtelenek voltak reagálni. Mikor azonban Dakun fájdalmában ismét felkiáltott, a húsát égető fájdalomtól, a taurenek felocsudtak. Hosszúbotommal utat vágtam magamnak, hogy kijussak a falu főteréről. Hallottam, amint a harcosok kardja, bárdja lecsap a Dakunt fogva tartó gyökerekre újra és újra, tudtam, hogy kevés időt nyertem. Felrohantam a falu déli végében álló kis dombra, ahol egy faépület magasodott, ez volt a helye a tauren vének tanácsának, az épület - melynek másik oldala egy szakadékban ért véget – telis tele volt totemekkel, állatbőrökkel a földön, melyek között akadt több száz éves is. Különös volt, a hely szentsége, ami mindig is áradt belőle tovatűnt, s helyét az ürességnek adta át. A megannyi totem, állatbőr, csontok és koponyák egyetlen dolgot sugalltak: élettelenséget. Közben, a többi tauren a nyomomban lihegett, és hamar körülzártak. Az épület hátsó részébe szorultam, nem volt kiút. Alant apró folyó kavargott. A hold fénye beragyogta alakomat, amint két kézre fogtam fegyverem, a csillagok azonban megannyi gonoszul hunyorgó szempárnak tűntek, mintha csak arra várnának, mikor zuhan testem élettelenül a földre. A taurenek egyszerre közeledtek, s mivel nem volt más választásom közéjük vetettem magam. Míg tudtam távoltartottam őket magamtól, ám hirtelen úgy éreztem, mintha ólomból lettek volna karjaim, lábaim pedig alig akartak engedelmeskedni akaratomnak. Sötétkék füst tört fel a közelemben, egy troll fejet ábrázoló fatotem szájából. A következő pillanatban Dakun ökle csapott az arcomba. Teljesen védtelen voltam, a vér sós íze áramlott szét számban, fejembe erős fájdalom nyílalt, majd megtántorodtam, és zuhanni kezdtem. Még láttam Dakun dühös arcát miközben zuhantam. Nem így akarta, lassú halált szánt nekem. Összegyűjtve minden haragot mi szívemben gyúlt kezeim közé sűrítettem annak erejét, s miközben zuhantam a halálba üvöltve útjára engedtem a sötét lomb zöld energiát, mely egyenesen Dakun testébe csapódott, s tépte-szaggatta húsát, energia kisülések születtek a semmiből s foszlottak szét szívdobbanásnyi idő alatt a sámán körül, aki kibillent egyensúlyából, s utánam esett. Gyorsabb halála volt, mit nekem szánt az ég. A sziklafal szinte tükörsima volt, kivéve, egyetlen kiugró sziklapárkányt, mely karóként meredt felfelé. Dakun robosztus mellkasán átszakítva a bőrt, szétnyitva a húst, megrepesztve a tüdőt, s összetörve a csontokat a szikla, kaput nyitott a halálnak a tauren testén. Ez volt az utolsó gondolat elmémben, mielőtt minden elcsendesült volna benne. Éles fény vakított el, mikor öntudatra ébredtem, testem éreztette velem, hogy élek, mert minden tagom fájt. Csurom víz voltam, a folyó partján feküdtem. Felettem, egy ember térdelt, ütött kopott lovagi vértezetében, mely sok csatát megélhetett. Arcán nyomot hagyott kalandos élete. Embermértékkel mérve középkorú férfi lehetett. Állát mélybarna szakáll keretezte, bajuszát hagyta kicsit túlnőni rajta. Vállig érő hosszú barna haja rendezetlenül lógott. Szemei vidáman csillogtak. Pallosa a földbe szúrva állt alig egy karnyújtásnyira tőle. Khorum Delthor volt ennek a derék lovagnak a neve, ki paplovagi hatalmát latba vetve kiragadott a halál jeges kezének szorításából. Meglepett önzetlensége, és nagylelkűsége, hisz semmit sem tudott rólam, mégis megmentette az életem. Látta amint lezuhanok, s a víz magába fogad, s mikor partra vetett – Elunnak hála – megmentett. Sosem felejtem el, mivel tartozom neki. Mielőtt a taurenek leküldtek volna egy csapatot, a tetememért, hamar útra keltünk a vadonon keresztül, messze elkerülve az utat. Azon az éjszakán, megtanultam becsülni az emberek ifjú, de annál érdekesebb fajtáját. Feathermoon Strongholdba visszatérvén, szent esküvel fogadtam neki örök barátságot. Mint kiderült Astranaarba igyekezett, s én örömmel ajánlottam fel, hogy elkísérem útjára. Ez azonban egy másik történet. Darnassusba megérkezvén már csak egy cél lebegett a szemem előtt: méltóvá válni arra, hogy a külvilágba küldjenek feladatokat teljesíteni a tanács számára. Mielőtt, a dolgok értelmüket vesztették volna szeretett szüleim halála miatt, korábbi mentorom Metosz közbenjárására Teldrassil szívébe Aldrassilba vezényeltek. Itt újra ráleltem a békére, mely Feralasban elveszett számomra, lelkemben azonban nem állt helyre az egyensúly. Úgy hittem örökre így marad ez. Egy nap azonban Elune kegyéből ismét találkoztam Rionnahval, és ikerhúgával, Csillagkönnyel. Akkor, ott az ódon fák lombjai alatt, az erdő békéje által ölelve leltem rá a tökéletességre, mely lelkembe költözött. Rionnah volt a hiányzó felem, ő tette egésszé lényem, s én az övét. Onnantól kezdve elválaszthatatlanok voltunk. Egészen….odáig, míg hátam mögött nem hagytam mindent. Őt, a klánt, a barátokat. Mindent. Aligha érthetné meg bárki is indokaimat, melyek lelkem csendes erdeinek indulatviharok tépázta fái között születtek. Egy nap talán elmesélem mi késztetett arra, hogy eláruljam mindazt, ami szent volt számomra. Ám ez a nap nem a mai lesz….. (Ennyit egyenlőre, folytatása következik….) Melangor Ewyllor, a Hasadt Tölgy fia