A Szent Fény vigyáz a kiválasztottjaira. Máskülönben aligha ülhetnék most itt, Goldshire barátságos fogadójában, zamatos bort ízlelve és pipázva. Mi mást kívánhatna az ember egy kis szellemi munkához? Jó tudni, hogy van még feladatom az életben, s részese vagyok egy nagy tervnek, egy minden más fölött álló hatalom eszköze lehetek, mely oly lágyan vonja a szálakat, hogy a szabad akarat elvétele nélkül teljesíti be a jövõt. Ez az igazi csoda, ez a gondoskodó, szeretõ akarat felettünk, mely megóvta az emberiséget. Amit mi, papok mûvelünk csak gyermeteg játék ehhez képest. Bár sok nehézséget vészeltünk át a közelmúltban, tán többet mint korábban bármikor, de a hitünk erõs maradt. Ez a hit vezet engem is, a Mennyi Fénybe vetett bizalom… nem is tudnék más, olyan istenséget követni ki – légyen bármily hatalmas is – nem végtelen. Az ilyen bálványimádás isteni tetszelgés csupán. Isten csak egy, jó és végtelen lehet. Máskülönben aligha lehetne isten. Ezért nem tartom istennek a titánokat – még ha erejük a mi eszünkkel felfoghatatlan is – ás más hatalmasságokat. De túl mélyre vezetne ez a teológiai fejtegetés… Hogy miért vetem pergamenre most eme sorokat? Hogy emlékezzek, emléket állítsak az elveszett barátoknak, testvéreknek és szülõknek, azoknak a hétköznapi hõsöknek, akikrõl nem szólnak a történelemkönyvek. Mégis hõsök, s áldozatukkal adtak életet az új nemzedéknek. Jobblétre szenderült öreg tanítóm, Antoninus atya gyakran buzdított minket a noviciátusban az írásra, úgy vélte az írástudó kötelessége, hogy emléket állítson koráról a jövõ generációjának. Ennek a nemes célnak az ecseteléssel próbált minket a kódexmásolásra rábírni. Arról adhatok csak számot, mi velem és családommal esett, a nagyléptékû történelmet épp elég tudós fõ boncolgatta eddigelé is, nem kívánok belekontárkodni magam. Anyai ágról családom õsei lakeshirei földmûvesek voltak. A gazdagon termõ talaj, a tóparti dûlõk remek körülményeket biztosítottak minden gazdának. A családot nagyszüleim kezdték felvirágoztatni, a két gazdag földmûves família egyesülésével a földek java a birtokukba jutott. A földeken már zsellérek dolgoztak nagyapám helyett, és egyre többet és messzebbre szállítottak a jóféle lakeshirei nedûbõl. A család további emelkedését anyámban látták – a húga túl fiatal és makacs volt ahhoz, hogy jól házasíthassák – így mikor eladósorba jutott útnak indítottak északra Stormgarde erõdvárosába. Az eljegyzésen találkoztak a szüleim elõször. A nagyszülõk egyik ágról sem voltak haladó szellemûek a házasságban és a szerelemben. Apám és anyám nászában a pénz egyesült a kutyabõrrel. Apám õsei mindig is arathiban éltek, még az elsõ Arathi – aki egyesítette az embertörzseket – vezéri nemzettségébõl származtak. Õsi családjuk és nevük ellenére vagyonuk és földjeik száma kevés volt, melynek oka a régmúlt bürokráciájában keresendõ, ám errõl én keveset tudok, s Stormgarde bukása óta esély sem mutatkozik a feltárására. Apám õsei emberemlékezet óta lovagok voltak a király szolgálatában, s apám se törte meg a tradíciót. Bátyám a háború elõtt született, még a béke éveiben. Nagy volt az öröm, hogy elsõnek fiú örökös született, ki tovább viszi a család õsi nevét. Anyám és apósa között a háború kitörése után romlott meg a viszony és különösen 598, Stormwind eleste után mérgesedett el. Ekkorra ugyanis Anyám hozománya hirtelen semmivé foszlott, a vagyon, amit a házasság hozott elveszett az orkok vasalt csizmái alatt. Attól kezdve anyám státusza a családon belül megváltozott, már csak mint vidéki tenyeres talpas menyecskét kezelték. Apám minderrõl keveset tudott, bár talán sejtette milyen bánásmódban részesül a hitvese. Ám õ, mint a király lovagja csatlakozott a szövetség erõihez, s Lord Lothar oldalán küzdött a csatában. A harcok alatt alig-alig tért haza, utoljára az elõtt, hogy Khadgar fõmágus vezetése alatt átlépett Dreanorra, az orkok õshazájába. Apám griffháton, sötétedéskor érkezett, s csupán egyetlen napot maradt. Azon az éjjelen fogantam én. Családja marasztalása ellenére is útnak indult, többet nem is hallottunk felõle, csak a háború után tüntették ki a hõsök – post humus – érdemérmével. Távoztával anyámnak sem lehetett maradás az õsi házban. Bátyámat elragadták tõle, õt pedig kirakták az utcára. De akkor már a szíve alatt hordott engem. Anyám még egy évet maradt Stormgardeban, varrónõként dolgozott, hogy eltarthassa magát, majd engem is. A gyászév letelte után azonban letette az özvegyi fátylat, s útnak indult délre, mivel az a hír járta, hogy Stormwindet újjáépítik, s az orkok javától már megtisztították a vidéket. A rügyfakadással, a természet és remény újjászületésével együtt megszülettem én is. Anyám Lakeshirebe ment, hogy felkeresse a szüleit és húgát, akikrõl a háború alatt nem kaphatott hírt. A tóvárosban tudta meg, hogy szüleit elragadta a háború, de reményt adott neki, hogy húgáról többek állították Doskwoodban él. Így hát újra felkerekedett és Darkshireben találkozott is a nénikémmel. Nagynéném a háború kitörése után lépett be a stromwindi seregbe, és azon szerencsések közé tartozott, akik túl is élték a harcokat. Sosem ment férjhez, mindent a maga erejébõl ért el, végül Darkshire helyõrségének parancsnokságát bízták rá. Makacs, erõs akaratú nõ volt, többen mondták róla, hogy férfinak kellett volna születnie. A nénikém befogadott minket és a fogadóban szállásolta el elveszettnek hitt családját. Anyám mindig sírva mesélt arról a pillanatról, amikor elõször ölelték át egymást a testvérével annyi év után… Gyermekkori emlékeim szinte mind Darkshirehez kötõdnek, mégsem éreztem otthon magam sohase ott. Anyám elvonultan élt, tán az életkedve ment el… napról napra egyre fakóbb, erõtlenebb lett. Csak nagyritkán mozdult ki a fogadóból, olyankor órákig bolyongott az erdõben. Sosem tudtam, hogy hová megy ilyenkor. De legtöbbször csak a szobájában üldögélt és kötött. Ki tudja miért csinálta ezt, én mindig is utáltam ezeket a kötött holmikat és szükségem sem volt rájuk. Anyám mégis rendíthetetlenül szõtte a kelméket, tán csak azért, hogy mégis kezdjen magával valamit. Egyre távolabb kerültünk egymástól, beszélgetéseink ritkábbak és rövidebbek lettek. Nem mesélt már történeteket az otthonáról, vagy apámról lefekvés elõtt, nem énekelt altatódalt az ágyam mellet. Egyre több idõt töltöttem távol tõle, nagynéném körül sündörögtem, hallgattam a veteránok háborús történeteit… egyszer még a kaszárnyába is beszöktem, s elloptam az egyik katona kardját. Alaposan el is náspángoltak miatta. Összebarátkoztam a helybéli suhancokkal, naphosszat velük csatangoltam az erdõben, együtt hallgattuk a történeteket az orkokról és más fenevadakról, és fakardjainkkal eljátszottuk, hogy mi is hõs katonák vagyunk. Dolgom csak kevés akadt, nagy ritkán szalasztottak csak el Raven Hillbe, ha épp venni kellett valamit. Nyolc esztendõs voltam, amikor az újabb tragédia utolért minket. Mesze elcsatangoltam otthonról, az erdõben bóklásztam, holott sietnem kellett volna Raven Hillbe, hogy fonalat vegyek anyámnak. Már esteledett, mire a városba értem, s a látványtól földe gyökerezett a lábam. A falut belepte a temetetlen halottak bûze, a helybeliek, kiket korábban jól ismertem céltalanul bolyongtak a lerombolt házak között, vagy a földön heverõ társaik fölé hajolva lakmároztak a tetemükbõl. Émelygés fogott el és nagyon féltem, de kíváncsiságom nagyobb volt félelmemnél. Azokra a bátor harcosokra gondoltam, akikrõl olyan sokat meséltek a katonák, akiknek helyébe oly sokszor képzeltem magam… így hát maradtam. Megkerültem a falut a temetõ felõl és egy sírkõ mögé bújva figyeltem, hogy mi lesz most. Új leshelyemrõl jobban láthattam, hogy mi lett a szegény falusiakkal. Már pár napja halottak lehettek, bõrük felpuffadt, lassan oszlásnak indult, több helyütt lilás hullafoltok borították testüket. Úgy tûnt harcoltak. Volt amelyiknek a nyaka volt törött, egy másik a beleit húzta maga után a földön… A látvány sokkolt, rettegéssel töltött el, a legnagyobb hatást mégis a szemük gyakorolta rám. Azok a rezzenéstelen, sárgás szemek, amik csillapíthatatlan, vad éhséggel tekintettek a világba, mintha más dolguk nem is lenne, mint felzabálni minden élõt. Majd kiugrottam a bõrömbõl, amikor éreztem, hogy valami a lábamhoz ér. Felkiáltottam és lepillantottam. Egy összeaszott, kar volt az, amirõl már szinte minden húst lerágtak a férgek. Hamarosan elõtûnt a hulla feje is. Még csak egyik karja bújt elõ a földbõl, de azzal máris felém kaparászott, mohón kapott a lábam után. Rezzenéstelen szeme rám meredt, szinte felfalt a tekintetével, szája a rágást imitálta, mintha már elõre érezné a húsomat a szájában. Teljes erõbõl fejbe rúgtam és hulla nyaka engedett. A nyomorult élõhalottnak azonban ez sem volt elég, a fej ráharapott a lábfejemre, de szerencsére a vastag bõrcsizmát nem harapta át. Sírtam és kiabáltam, lábfejemmel a sírkõbe rúgtam, míg végül a koponya engedett, de az éles fájdalomból tudtam, hogy a lábujjam is eltörött. A fej széttört, a mohó sárga láng pedig kihunyt a szemüregeiben. Letöröltem a könnyeimet és körbenéztem. A temetõ földjébõl egyre több élõhalott mászott elõ, kiabálásomra pedig a néhai falusiak is felfigyeltek. Szerencsémre közel volt az erdõ, ha beljebb merészkedek a temetõbe aligha jutok ki élve. Futottam, mintha puskából lõttek volna ki. Rohantam míg az élõholtak acsargása elmaradt mögöttem, de nem mertem hátranézni. Az oldalam szúrt, lihegve szedtem a levegõt, de a rettenetes élmény emberfeletti erõt adott. Egy örökkévalóságnak tûnt mire feltûntek Darkshire fényei. Szemem elõtt fekete foltok cikáztak, csak homályosan láttam már a kimerültségtõl. Berontottam a templomba és megráncigáltam a harangkötelet. A kongatásra hamar összeverõdtek a helybeliek, fáklyákkal, hálóköpenyben sereglettek össze. Nem nagyon tudok számot adni arról, hogy mi történt ezután. Össze-vissza kiabáltam és hadakoztam, nehogy lefogjanak, ellöktem a segítõ kezeket, majd elvesztettem az eszméletem. Csak három nappal késõbb tértem magamhoz, addigra már mind tudták, hogy mi ijesztett meg ennyire. Élõhalottak és likantrópok Darkshiret is szorongatták, körbezárták a települést. A katonák fel-alá rohangáltak egész nap, újra kitört a háború. Nem sokkal az után, hogy magamhoz tértem nagynéném lépett be a szobámba. Az ágyamhoz ment, megsimogatott, de csak keveset beszélt. Fáradtság és szomorúság keveredett az arcán az eltökéltséggel, ahogy rám nézett. Rám szólt, hogy gyorsan öltözzek fel, majd elsietett. Engedelmeskedtem, majd lementem a fogadó földszintjére. Nagynéném parancsokat osztogatott a katonáinak, majd hozzám lépett és kézen ragadott. Az istállóból elõvezette a lovát, nyeregbe szállt és engem is felültetett maga mögé, majd nekiindultunk. Keletnek tartottunk Lakeshire, majd Stormwind felé. Faggattam, hogy hová megyünk, hol van édesanyám, de hallgatásba burkolózott. Fura révület vett erõt rajtam, az utazás elmosódott, ájulásszerû álomba estem és újra meg újra láttam a mohó szemeket, a közeledõ élõholtakat, ahogy felém nyújtják csontkezüket. Beesteledett már mire Goldhsirebe értünk. Nénikém leugrott a nyeregbõl, leemelt engem is majd, kézen fogott és bementünk a fogadóba. A kocsma szerencsevadászokkal, zsoldosokkal volt tele. Nagy volt a nyüzsgés és a hangoskodás. Pár nagyhangú részeg nagynéném felé is pillantgatott kétértelmû szándékokkal, de az egyenruha féken tartotta õket. Nénikém nem foglalkozott velük, felsietett a lépcsõn, majd kopogtatás nélkül benyitott az egyik szobába. Amint beléptünk egy mosolygós öreg pap emelkedett fel az egyik székrõl, nem lepõdött meg, már várt minket. Mosolygós szemû, egy kissé hajlott hátú ember volt, egykor hosszú, sötét haja elõl igen csak megritkult, szürkévé vénült. De szemében nyugalom és élet csillogott, szorítása is erõs volt még, ahogy kezet fogtunk. - Köszönöm, hogy megvárt minket atyám – biccentett felé, majd rám nézett – Grifin, bemutatom neked Antonius atyát, mától õ viseli gondodat. Ezekkel a szavakkal vette kezdetét életem új fejezete. Az apátság hangzatos neve egy apró templomot takart, hozzáépítve a novíciusoknak fenntartott kaszárnyával. Antonius atyán kívül más pap nem is maradt, javuk meghalt még az elsõ háborúban. Novíciusok viszont voltak szép számmal, javarészt elárvult gyerekek, mint jómagam, kik rokonaikat vesztve kerültek a Fény egyházának szárnyai alá. Stormwind közelsége megóvta az apátságot. Az õrjáratok éberek és rendszeresek voltak, bár néha felbukkantak rablók az utak mentén, de a háború miatt szinte mindenki fegyverrel járt – s nem is ódzkodott használni. A háború alakulásáról a menekültek és a sebesültek meséltek: Lordaeron, Quel Thalas, Dalaran, Stormgarde bukásáról is innen értesültünk. Az emberiség utolsó mentsvára lett Stormwind. A munkával és tanulással töltött évek gyorsan peregtek, a napi menetrend szigorú volt és zsúfolt. Imádkozással, kódexmásolással, elõdadások hallgatásával, az ispotály fenntartásával teltek a napjaink. A háború egyet jelentett a rengeteg megnyomorított ember gyógyításával. Hamar hozzáedzõdtünk hát a halálhoz és a vérhez. Hetente mentünk az újjászületõ Stormwindbe, az egyház ugyanis rendszeresen alamizsnát osztott a rászorulóknak. A legnagyobb kihívás az volt, hogy új reményt öntsünk az emberek szívébe. A Fény segedelmével aztán felépült a Fény katedrálisa, a hatalmas épület még grandiózusabb lett, mint lordaeroni elõdje, jelképezve a hit és az emberiség fennmaradását. Szerencsésnek mondhatom magam amiért Antonius atya volt a tanítóm. Õ azon kevés papok egyike volt, kik túlélték az elsõ háborút. A papság java ugyanis Alonsus Faol fõpap vezetésével a háború közepébe vetette magát, ám hamar kiütköztek a papok hiányosságai… a pap erejét ugyanis tiszta elméje és erõs hite adja. A test-test elleni küzdelem azonban nem kedvez az összpontosításnak… amelyik pap pedig kizökken a koncentrációból és a belsõ egyensúlyból könnyû prédává válik. Stormwind elestével a menekültekkel együtt a megmaradt papok is északra menekültek Alonsus Faollal együtt. Alonsus bölcs ember lévén nem követte el a hibáját újra. Lordaeron szívében, Startholmeban paladinná szentelte Fényhozó Uthert és megalapították az Ezüst Kéz Lovagrendet. Ezek a páncélozott „papok” nehéz vértejeikben, súlyos fegyverekkel már jobban megállták a helyüket a csatatéren, a papok pedig maradhattak a második vonalban. Sajnos az élõhalott fertõzés elsõk között pusztította el Strathomeot, s majd 50000 lakosát. Szerencsére én még találkozhattam Alonsus atyával is. Bár öreg volt már még is lankadatlan lelkesedéssel munkálkodott, tekintett a jövõbe. Stormwind újjáépítésében is múlhatatlan érdemeket szerzett. A háború alatt rengeteg érték elveszett, többek közt a Fény tanításának java is. A Szent iratok és könyvek java elpusztult Lordaeronnal együtt. Kötelességemnek érzem hát, hogy továbbadjam azt, amit Antonius atya tanított. Az emberiség java mind máig a Szent Fényben, egy felsõbb jóban hisz. A törpék újabban kezdenek letérni a Fény jelölte ösvényrõl, helyette mindinkább az általuk Alkotóknak nevezett Titánok felé fordulnak, hála az uldamani (és egyéb) ásatásoknak, mely a törpék bölcsõje is. A néhai nemes elfek mára teljesen a mágia rabja lettek, vallásuk aligha van. Az éj elfek pedig Elunetól várják a segedelmet. Érdekes módon az élõhalottak is – hisz egykor emberek voltak – a Fény útját követik, igaz elég kifacsarodott módon. Hogy a troll papoknak már az élõhalottak tanították-e meg a Fény filozófiáját, vagy valamely korcs istenüktõl nyerik az erõt, nem tudom. Furcsa módon az orkok sámánizmusa hasonló elméleten nyugszik, mint a Fény filozófiája. Sajnos mára egyre kevesebben tudják, hogy mit is jelent a Szent Fényt követni. A Fény útja ugyanis nem csak hit, de filozófia és életstílus, egy más szemlélete és látásmód. A legtöbb emberben persze csak valami homályos elképzelés van a Szent Fény mibenlétérõl. A Fény filozófiája a belsõ tökéletesedés útja, összhangot teremt önmagunkkal és ezáltal az univerzummal. Ez minden esetben aktív gyakorlat és nem passzív parancs kell legyen. A Fény tanítása szerint kapcsolat van minden lélek és az univerzum egésze között is. A lelkeket érzéseik, vágyaik – legyenek bár pozitívak vagy negatívak – kapcsolják az univerzumhoz és egymáshoz is. Minden létezõnek az érzései kihatnak a világra is, változtatja, befolyásolja azt. A papok azáltal, hogy mindenkor segítenek másokon a világ jobbátételén is munkálkodnak közvetve. A Szent Fény követõi nem a hétköznapi értelemben vett istenben vagy istenekben hisznek. A mi Istenünk sokkal megfoghatatlanabb. Nem ölt testet a világban, mégis mindenütt jelen van. Az egész univerzumot áthatja, csak érezni lehet, de látni nem. Mind az õ gyermekei vagyunk, a titánoktól a férgekig. A Fény követõi azért törekednek a jóra, mások megsegítésére, mert úgy hisszük, hogy ez az Õ akarta is: hogy a világ jobb legyen. És azért ez az akarata, mert alapvetõen jó, s mert alapvetõen szeret. Szeret minden embert és minden teremtményt. Ez a teremtõ individuum tehát az, akit mi Fények nevezünk, bár újabban terjed a közönséges Isten megnevezés is, mivel ez közelebb áll az egyszerû emberekhez. A Fény nem kényszerít erõvel senkit semmire. Egyrészt papjain keresztül hat a világra és egy másik sokkal felfoghatatlanabb módon, ami az Univerzum harmóniájából fakad. Ezt a harmóniát gyanítom aligha érthetjük meg, legfeljebb olykor-olykor döbbenhetünk rá tökéletességére és szépségére. A papok mágiája az érzések fókuszálása. A pap az energiák fókuszálására elméjét használja, minél letisztultabbak érzelmei és gondolatai annál nagyobb spirituális hatalomra tesz szert. A papi mágia azonban nem berögzült formulák ismételgetése, mint más varázshasználók esetében. A pap a hitével harcol, úgy is mondhatnánk minden pap örök optimista. Hisz ha kételkedni kezd, ha hite megrendül, a csoda is elmarad. Ahogy a mondás is tartja: aki esõért imádkozik, ne hagyja otthon az esernyõt! Ebben a közhelyben foglalható össze a papi mágia lényege. A Fény és az Árnyék mágiája tulajdonképpen egy forrásból ered. A megkülönböztetés is megtévesztõ, hisz egy varázslat önmagában semleges. A cél, amit szolgál teszi jóvá vagy gonosszá. A tudás, a hatalom, a mágia, csak használatuk szerint osztályozhatóak, az pedig mindenkor a velük élõ emberen múlik. Életünk tehát döntések sorozata, s a Fény adja, hogy a jó utat kövessük, hogy ne romboljuk, hanem szebbé tegyük a világot.