Üdvözletem! Örülök, hogy kíváncsi vagy a történetemre. Mivel nem vagyok nagy mesemondó, ígérem rövid leszek. Kharanosban születtem, anyám a helyi kovács lánya, apám egy vérbeli kalandor. Kemény, de nyugodt gyermekkorom volt, míg felcseperedtem a nagyapám mûhelyében olvasztottam a fémeket, vagy a fegyverforgatást gyakoroltam. Apám amikor otthon volt sok idõt fordított arra, hogy megtanítsa a helyes technikákat, apró trükköket. Legyen az tõr, vagy kard, esetleg buzogány, egyformán jól kell bánj velük - mondogatta mindig. Ennek megfelelõen sokat gyakoroltam is amikor elindult a vándorútjaira. Sokáig nem vitt magával, pedig mindig irigykedve néztem rá ahogy baktat a hátizsákjával és fegyvereivel. Magam is rengeteget túráztam a környéken, de az nem ugyanolyan mint a Horda területein portyázni magányosan! Mert apám mindig arra járt. Eltûnt egy hónapra, esetleg kettõ, aztán hirtelen megjelent a házban, mintha a semmibõl tûnne elõ. Általában sebekkel gazdagon tarkítva jött. Zúzódások, horzsolások garmadája, megfûszerezve vágásokkal, döfésnyomokkal. Mivel anyám jól értett a sebekhez, vajákos asszony is volt a faluban, pár hét alatt sikerült õt rendbe hozni. Miután rendbejött maradt többnyire egy hónapig, tanított nekem mindent amit a korom engedett. Mikor már kezdett serkenni a szakállam megmutatta azt is, miként lopózhatok az árnyak közt úgy, hogy senki ne vegyen észre, és egy bábun sokat gyakoroltuk a döféstechnikát is. Elhordott Vaskohó városába is, van ott egy kedves medikus mester. Megmutatta az anatómia minden alapvetõ tanát, hogy tudjam mely szörnyeken hová és mikor érdemes döfni. Hasznos tudományok ezek egy csavargónak, mert én is az leszek biztosan. Már ifjúként hajtott a vérem, számtalanszor lopakodtam apám nyomába mikor nekiindult, de mindig észrevett és hazazavart. Aztán elérkezett a nap mikor egy hátizsákot dobott az ölembe, meg két viseletes, de éles kardot. Lélegzetemet kapkodva szedelõdzködtem össze, leszaladtam még a konyhába. Anyám élelmet csomagolt, mélyen a szemembe nézett és megölelt. Nevettem egyet és futottam is kifelé. Elsõ portyánk apám szerint csakis a híres Keresztutakhoz vezethet, így arrafelé vettük az irányt. Sokáig gondtalanul osontunk végig a tájakon, csak néha keveredtünk kisebb összetûzésekbe, de mindig sikerült gyõzedelmeskednünk. Többet tanultam ez alatt az út alatt, mint elõtte egész életemben. A fortélyt kellett megéreznem, amivel apám dolgozik a harcban. A tüzet, ami lángrálobbantja a lelkét, dühöngõ kaszaboló géppé változtatva õt. De ez a gép veszélyesebb volt mint az egyszerû masinák, mert hidegvérrel mérlegelt és fürge ésszel, reflexekkel reagált. Ilyen akartam lenni én is, sikerült gyorsan rá is éreznem a vér pezsdülésére. Egyszer rám rontott két hatalmas tollas madárforma lény, mikor apám éppen a bozótban végezte a dolgát a tábortûztõl messzebb. Mire odaért a csetepatéhoz, már végeztem is velük, s csak elködösült szemmel, véresen lihegtem. Sok sebet kaptam, de szerencsére az egyik lény rejtett táskájában találtam egy kis italkát, ami beforrasztotta java részüket. Apám csak elgondolkodva nézett, dörgölte szakállát. Aztán csak annyit mondott, hogy olyan vagyok mint az apja volt. Erõsebben önt el a düh, kevesebb hidegvér lakozik bennem, de ha rám tör vadabb vagyok mint sok hozzánk hasonló. Ez kemény dió lesz ahogy mondta, hosszú harcot kell majd vívnom, hogy megtanuljam erõs dühömet irányítani. Közel két hét is beletelt mire a Keresztutak közelébe értünk, mivel közben több területet is bebarangoltunk, apám élvezettel nézte miként csodálkozok rá mindenre, s büszkén, boldogan mesélt mindenrõl amit kérdeztem. Azt hiszem nagyon elégedett volt velem. Ezen járt az agyam mikor távolról egy távcsõvel fürkészte a települést. Még ilyen messzirõl is éreztem a horda bûzét. Ismeretlen szag volt számomra, de nagyon idegen. Még nem tudtam megkülönböztetni a bikák és orkok, meg trollok szagát, csak a holtak rothadásbûze volt egyértelmû. Az egész akkor elsõre egy förtelmes egyveleget alkotott. Sötétedéskor lopakodtunk a fal közelébe, hogy egy gyenge ponton behatoljunk. Egy õr ugyan kis híján észrevett minket, de sikerült elterelni a figyelmét az utolsó pillanatban egy kis pukkanóporral. Beosontunk a fogadó mögé, felfeszítettünk egy deszkát. Besurrant elsõnek apám, aztán én is, s csendben elkezdtük összeszedni az alvók értékeit. Pénzeket, széthagyott értékes fegyvereket, meg úgy mindent amit lehetett mozdítani. Már éppen kifele osontunk, apám kifurakodott a szûk résen, mikor zajokat hallottam. Dulakodás, kiabálás hangjai jöttek kintrõl, egyértelmûsítve a helyzetet. Elkezdtem kifurakodni a résen, hátrahagyva a szajrét, hogy segítsek apámnak, de a kardom markolata beszorult a deszkába. Beragadtam a derekamnál, s ugy, tehetetlenül néztem, ahogy apám fél térdre ereszkedve próbál két ork õrrel vívni. A lábán egy hatalmas vágás éktelenkedett, dõlt belõle a vér, tócsába gyûlt alatta. A széle már szinte a fejem elõtt volt, ha kinyújtom a kezem akár bele is tenyereltem volna. Aztán egy csendülés, és messzire repült az egyik kardja, majd a másik is. Apám már csak térdelt, lihegett és egyenest a vele szemben álló, testesebb ork szemébe nézett. Ordítottam ahogy a szörnyeteg felemelte kétkezes kardját magasan a feje fölé és egy erõs suhintással lemetszette a példaképem fejét. Rettenetes érzés volt, akkor egyszer sírtam életemben, de akkor minden könnyem elhullott. Elkeveredett apám vérével, bõven hígítva fel azt bánatom nedveivel. Nem is tudom mi történt aztán, gonosz kacajt hallottam meg ordibálást, de én csak bõgtem és ordítottam, beszorulva a deszkafalba. Valami Thrall nevet ordibáltak, meg vadul hörögtek, végül valaki megragadott és kirángattak. Gyorsan leszaggatták a felszerelésem, csak a nadrágot hagyták meg. Böködtek, ütlegeltek, vagdostak, de nem adtam fel. Egyenesen álltam, most már könnynek nélkül és csak vadul néztem a szemükbe. Ha kaptam összeestem, de mindig felálltam. Végül egy díszes ruhás ork érkezett, aki addig messzirõl figyelte az eseményeket. Megálljt parancsolt az öröknek, majd intésére alaposan megkötöztek. Valami fiolát dugott az orrom alá, aminek a kigõzölgésétõl pillanatok alatt elaludtam. Mikor felébredtem egy sötét helyiségben, barlangban feküdtem. Körülöttem mindenütt elfek, emberek, törpök. Gnóm egy sem volt. Mindenkinek volt valami szerszáma, ásó, kapa, csákány és ilyesmi. Nem akarom sokáig mesélni azokat az éveket. Fúrtunk és bontottunk. Építettünk és romboltunk, néha hasznosan, néha értelem nélkül. Sosem kérdeztem mit teszünk csak forgattam a csákányt és akkor nem vágtak rám az ostorral. Egy szó ivódott mélyen az agyamba, Thrall. Õt orsítozták részegen, józanon, jókedvûen, dühösen. Istenítették, éltették, pedig sosem látták, sosem jött el hozzájuk. Rájöttem, hogy a bosszúm egyetlen dolog lehet. Õk elvették a példaképemet, én elveszem az övéket! Három év, százhatvanöt nap és négy óra kellett, hogy megszökhessem. Követ fejtettünk egy nagy hegyoldalban, mikor egy kisebb Szövetséges csapat ütött rajta a táboron. Mi rabok persze szintén az örök ellen fordultunk, így sikerült gyõzelemre jutni. Három koponyát szakított be a csákányom és egy troll nyakát törtem el puszta kezemmel mikor a harmadikba beleragadt a csákányom. Hosszú ideje elõször töltött el a düh szabadon, s kiélveztem minden pillanatát. Évekig kellett visszafojtanom minden esetben ha élni akartam, s most végre kitölthettem. Jól emlékszem, hogy még a Szövetséges megmentõink is csak félve közeledtek, ahogy talpig véresen a három ork és a troll hullája felett lihegtem. A következõ emlékem amit fel tudok idézni Vaskohó városában az öreg és kedves Medikus mester ágyán az ébredés. Azonnal Anyám után kiáltottam, de szomorú hírt kellett tudomásul vennem ismét. Mikor halálunk híre megérkezett hozzá, megszakadt a szíve. Összeesett és többé nem nyitotta fel meleg fekete szemeit. Félig behegedt sebeimmel, sántikálva mentem le Kharanosba hogy megöleljem õt ismét. Hason fekve a sírján már nem tudtam könnyezni. Csak egy név visszhangzott a fejemben, ahogy egy tucat ork torok ordítja. A példakép neve, a célponté. THRALL!