Addam vagyok, éjelf druida. A történetem nem nyúlik vissza több ezer évre. Ennek azonban nem az az oka, hogy nagyon fiatal lennék. Nem is tudom mennyi idős vagyok pontosan. Az az oka, hogy nem emlékszek a múltamra. Amikor a druidák felkeltek a smaragd álomból, hogy legyőzzék a lángoló légiót, én is köztük voltam. Ugyanúgy mint a többiek, én is felkeltem Cenarius kürtjének hallatán. Azonban egy azóta is magyarázat nélkül maradt hiba, vagy varázslat folytán nem voltak emlékeim az álom előttről. Nem tudtam ki vagyok, a nevemet is a töbiektől kellett megtudnom. Ők emlékeztek a múltamra, de nem volt idejük elmesélni nekem. Gyorsan harcba kellett indulnunk a lángoló légió szörnyű démonseregei ellen. Ekkor tört rám a szörnyű felismerés: minden tudásomat elfelejtettem. Testem gyenge volt, elmém üres. Varázserőm elhagyott. Múltatmtól megfosztva tehetetlenül néztem végig ahogy a társaim harcolnak. Szörnyű érzés a tehetetlenség, de még szörnyűbb a múlt hiánya. Nekem mindkettőből bőven kijutott. Különösebben nem volt rám nagy hatással az a tudat, hogy az éjelfek elvesztették halhatatlanságukat, ugyanis nem emlékeztem arra, milyen volt örök életűnek lenni. A Hyjal hegyi csata után vártam, hogy visszatérjenek azok a druidák akik mesélhetnének a múltamról. Ők sajnos elvesztek a háborúban. Ezt követően folyton csak a múltam után kutattam. Számtalan elfet megkérdeztem, de senki sem emlékezett rám az élők közül. Amikor azonban Furion Stormrage megkeresett és az Illidan elleni hajtóvadászatba invitált, meg akart győződni arról, hogy mostmár hasznomat veheti. De sajnos teljesen gyengének bizonyultam, mert tanulás helyett a múltam hajszolásába öltem az időmet. Ezek után ismét a tanulásra és az edzésre fordítottam, és fordítom most is minden időmet, hogy egy napon én is olyan nagy druida legyek, mint azok a társaim , akik megmentették Azerothot a lángoló légiótól.