Lumen Silvarum, a vak druida Hogy érdekelne életem története? Ha nincs jobb dolgod, mint hallgatni egy öreg éjelf fecsegését, hát legyen. Azt, hogy pontosan mikor születtem, már nem is tudom. Viszont tisztán emlékszem a zöldellő fák susogására, a patakok csörgedezésére, és a falusi élet könnyed napjaira. Akkoriban teljes volt a béke, a kiáltások helyét a nevetés töltötte be. Gyermekkorom évei gyorsan elszálltak, és felserdülvén elkezdtem tanulmányaimat a druidizmus terén. Első mesterem fogékonynak tartott, és valóban, rövid időn belül készen álltam arra, hogy felkeressem igazi tanítómat, aki bevezethet ezen művészet mélyebb rejtelmeibe is. Búcsút mondtam családomnak és barátaimnak, és tudásra szomjazva elindultam a főváros felé, de nem jutottam el odáig. Egy elhagyott tisztás mellett találtam rá Eliann Arenwionra, mentoromra, ki ezek után apám helyett apám volt, és hosszú évek során, szinte teljesen elszigetelve a külvilágtól, belém ültette a tudást. Bár életünk nyugodt volt, az utazók olyan pletykákat hoztak, miszerint a királynő a felsővárosaikkal egy titokzatos kút rabjává váltak. A hírek egyre rosszabbak lettek, míg végül közelgő szörnyekről beszéltek, akik el akarják pusztítani világunkat. Reméltem, hogy ezek csak a kalandorok által kicifrázott mesék, pár nagyobb erdei állattal való találkozásukról, de az egyik nap Eliann nem jött vissza a szokásos begyűjtőkörútról. Aggódni kezdtem, és utána indultam megkeresni. Jól ismertem az erdőt, hamar megtaláltam, ám nem volt egyedül. Egy hatalmas lángoló monstrummal küzdött, ami megállás nélkül suhogtatta hatalmas sziklaszerű karjait. Bár nem ismertem őnála erősebb elfet, nem menekülhetett egy ilyen ellenség elől. Dermedten a félelemtől néztem végig amint a szörny eltapossa legkedvesebb barátomat. Csak álltam és nem tudtam semmit sem tenni. Ekkor katonák jelentek meg, akik nem kevés veszteség árán de legyőzték mentorom gyilkosát. Miután magamhoz tértem, a közeli városkába küldtek, azzal, hogy itt nem vagyok biztonságban. Pár perc után sikerült meggyőznie, és akkor már sejtettem, hogy minden igaz volt. Odaérve sikerült megtudnom, mi is történt pontosan a közelmúltban, és hogy háború van. Aznap nem tudtam aludni, és ez volt a szerencsém. Démonok hada lepte el a várost. Mindent felperzseltek, és mindenkit lemészároltak. Egy fa gyökerei közé bújva figyeltem, ahogy a szörnyetegek egyesével tépik szét testvéreimet. Addig futottam, míg elértem csapataink egy helyőrségét. Azonnal menekülnünk kellett, mielőtt ránk lelnének. A táborban az egyik katona a szárnyai alá vett, és megtanította a harc tudományának alapjait. Habár társaim közt én voltam a legfiatalabb, magam is szembeszálltam ellenségeinkkel, eddig szerzett ismereteimet felhasználva. Nem telt el sok idő, hamar vissza kellet vonulnunk, mivel napról-napra fogyott az erőnk, és már nem voltunk képesek visszaverni a támadásokat. Egy tóparton gyülekeztünk, ahol új csapat kovácsolódott a menekültekből. Fegyverünk, vagy bármiféle felszerelésünk nem volt, csak magunkra hagyatkozhattunk. Vissza akartuk szerezni egy települést, hogy védhető pozíciót szerezzünk, de ellenségünk előbb lecsapott, újabb vérfürdőt rendezve. Ma sem tudom, hogy élhettem túl. Egy felderítőcsapat talált rám félholtan, mely Tombolóvihar Malfurion seregéhez tartozott. Habár akkor még nem volt fődruida, urunk már akkor is nagy erőnek parancsolt, és mellette úgy éreztem, győzhetünk. Itt folytatódott oktatásom, és ezek után már, mint képzett katona szálltam a harcokba. Megtudtam, hogy a bajok forrása az Örökkévalóság kútja, és ezen keresztül érkeztek a démonok. Habár nagyok voltak veszteségeink, mégis egyre jobb helyzetbe kerültünk, míg végül elértük a kutat. Egy társammal éppen egy nálunk háromszor nagyobb bestiával mértük össze erőinket, mikor egy hatalmas robbanás rázta meg a földet, melynek erejétől a kontinens kettészakadt. Győztünk, de keserves győzelem volt ez. Társaink nagy része odaveszett, és birodalmunk romokban állt. Hosszú időbe telt újjáépíteni, és munkánk végeztével, testvéreimmel Álomszövő Hiszéra Smaragdos Álmába merültünk, melyből hosszú ideig nem ébredtünk fel. Óh, bárcsak ne kellett volna felébrednünk. Birodalmunkban ismét harc dúlt a túlélésért, egy még ádázabb ellenség ellen. Mint harcviselt veterán, kezembe került társaim egy kisebb csoportjának irányítása, és azt kaptuk feladatul, hogy keressünk rést az ellenség vonalában. Napokig vándoroltunk úgy, hogy semmi sem történt, míg egy napon rajtunk ütöttek. Esélyünk sem volt, mind a meglepetés, mind a túlerő miatt. Nem telt bele egy óra sem, és csapatom vérében ázva a porban feküdt. Párunkat elfogták, és élve vittek vezetőjük elé. Először nem értettem miért, de a felismerés fájdalmas volt. A démonok vezetője abban lelte kedvét, hogy egy barlang falához kiköttetett, és naphosszat kínzott minket, apránként szívva el életerőnk minden cseppjét. Végül már nem kérdezett semmit, csak saját mulattatására. Sosem felejtem el a szatír alakját, amint széles vigyorral mártotta belém karmait. Abban a barlangban vesztettem el szemem világát. Csak pár nap telhetett el, mégis minden perc egy hosszú örökkévalóságnak tűnt. Már elvesztettem a reményt, mikor a démon szolgája a barlangban kereste fel gazdáját. Bár nyelvüket nem értettem, hangjában félelem csendült. A következő emlék egy puha ágy, kellemes illat, és egy szó: „Győztünk.” Sokáig nem tértem magamhoz, akár hónapok is eltelhettek, nem tudom. Nehezemre esett elfogadni a sötétséget, ami körülvett. Ez a sötétség lassan átterjedt szememről a lelkemre is, mély depresszióba taszítva. Megszűnt a nappal, és csak az örök éjszaka maradt. Így éltem, míg nem találkoztam Shan'do Remulossal, akitől életem legnagyobb ajándékát kaptam. Habár régi szemeimet nem adhatta vissza, megadta nekem a képességet, hogy lássam az élet áramlását, s ismét gyönyörködhessek az erdők fáiban. Igaz, hogy az élettelen dolgok, mint a szikla, továbbra is láthatatlanok maradtak, viszont visszakaptam az életem. Shan'do Remulos mindössze annyit kért cserébe, hogy adjam tovább a tudást az új nemzedékeknek, és ezt örömmel teljesítettem. Sok tanítvány jött hozzám, és ment el új eszmékkel, és sok tapasztalattal gazdagodva. A legkedvesebb, akit „láttam” is felnőni, bár sosem hallotta meg a természet hívó szavát, a fény útjára lépet. Egyszer talán mindenki ismerni fogja a nevét. Azt reméltem, hogy végre békében élhetek az idők végeztéig. Ám most, hogy az Ostor, már Darnassus kapujában is megjelent, rájöttem, hogy a harcnak még korán sincs vége. Újra magamhoz veszem régi botomat, és elindulok a véget nem érő háborúba a Szövetség oldalán.